Öt éves kisfiam, Szilveszter megkérdezte, hogyan lesz valakiből király? Azt válaszoltam, hogy királynak általában születni kell. Ekkor azt kérdezte: és fogorvos?

Hirtelen zavarba jöttem. Valami olyasmit válaszoltam, hogy bárkiből lehet fogorvos, aki elvégzi a fogorvosi egyetemet. Tévedtem, azt kellett volna válaszolnom, hogy én bizony fogorvosnak születtem, de nem tudtam, hogyan magyarázzam ezt el neki.

Családunkban egyértelmű volt, hogy a születendő fiúgyermek fogorvos lesz. Kezdettől abban a szellemben neveltek, hogy ne csak 'egy' fogorvos legyek, hanem 'a' fogorvos.

Kezdjük az elején. Nagyapám, Weisz Zsigmond 1910-ben vette át fogtechnikusi diplomáját. Szakmájába szerelmes lett, testvérét Lajost is erre a pályára csábította. Nagyapám első könyvét Czeizler Sándor kollégájával Fogászati magyarázó szakszótár címmel írta 1923-ban. Második könyve 1935-ben jelent meg A fogászat kérdésekben és feleletekben. Még két könyv írásába kezdett: A fogászat története az őskortól napjainkig és A neandervölgyi ember címmel. Közbeszólt a háború, 1944-ben Tibor fiával együtt megölték őt is.

Nagyapa 1914-től vett részt a Fogtechnikusok Országos Szövetségének munkájában, 1923-tól rövid megszakításokkal a Fogtechnikai Szemle szerkesztőbizottságának tagja, időnként főszerkesztője volt, korának egyik legnagyobb tudású fogtechnikusa.

Számos kongresszuson, szaktanfolyamon tartott előadást. Könyvét éveken keresztül használták nem csak a fogtechnikusi, hanem az egyetemi képzésben is. Néhány idézet a Fogtechnikai Szemle 1935 október havi számából: "Meleg, bensőséges ünneplésre gyűlt össze a magyar fogtechnikus társadalom folyó év október hó 12.-én, szombaton este 9 órakor a New York-kávéház gazdag, aranycirádás, tükrös termeiben. Az ünneplés korunk vezető egyéniségének, a kiváló tudósnak, Weisz Zsigmondnak szólt abból az alkalomból, hogy korszakalkotó munkája: A fogászat kérdésekben és feleletekben cím alatt megjelent. E nagyszabású műnek, mely nem csak magyar, hanem nemzetközi viszonylatban is páratlan helyet foglal el a fogászat tudományos irodalmában."

"Weisz Zsigmond nagy taps és éljenzés közepette vette át Wohl Béla kezéből a kar gyönyörű ajándékát, az ezüst babérkoszorút, melynek levelein számtalan tisztelőjének aláírása fejezte ki azt a hódolatot és megbecsülést, mely őt az egész kar részéről évtizedek óta övezi."

"Boldog lehet az az ember, akit még életében ér el a jól megérdemelt kitüntetés, hála és köszönet és akit méltányolnak és értékelnek azért a munkájáért, amelyet önzetlenül a köz javára végzett. A jelenkor már most babérral övezi homlokát! Hányan vannak olyanok, akiknél ez a távlat csak haláluk után következik be, s akiknél az erkölcsi elismerés lobogóját már csak sírhantjuk előtt hajthatják meg."